A fokgazdálkodásról röviden

Hazánk két legnagyobb folyójának, a Dunának és a Tiszának a szabályozása a legintenzívebben a XIX. században kezdődött el. A Duna esetében a Felső-Duna-szakaszon 1886–96 között egységes mederbe terelték a folyót, amelynek vize számtalan mellékágba tartott. A hajózási vízmélység növelése miatt elindult a folyómeder kotrása, illetve védgátakkal és csatornákkal árvízmentesítést kezdtek. Az 1838. évi budapesti nagy árvíz okai között épp az akkori tevékenységek szolgáltak alapul. Budapesten 1871-től kezdtek rakpart kiépítésébe. A Duna szakaszait nézve a Kisalföldön 1941-ig 5200 km2 árvízmentesítését végezték el. Fajszig 1914-ig készültek el a biztosító művek. A Dunán mintegy 1200 km-en épültek védgátak.

 

A Tisza vízszabályozása 1213 km-es síksági hosszát 760 km-re csökkentette védgátak hossza meghaladta a 2700 km-t. A Tisza-folyó szabályozása 2,5-3 méteres árvízszint-emelkedést okozott, viszont végig hajózhatóvá vált a folyó. Ez a szabályozás persze a mellékfolyókat is érintette, például a Berettyó és a Körösök vidékét sok esetben még erősebben, hazánk két nagy folyójához képest.

 

A hazai folyók szabályozása előtt az ország területének mintegy 1 %-a volt lápos terület, melynek 97 %-a pusztult el a munkálatok hatására.  Az emberek a vízhozam természetes változását megtanulták kezelni, míg otthonaikat egy adott környék legmagasabb pontjára építették, árvíz idején a vizet az árterekbe terelték. Tömören a fokgazdálkodás erről szól, maguk a fokok a természetes töltéseinek átvágási pontjai voltak. Az árvíz pusztító hatását azzal tudták csökkenteni, hogy a feltöltendő területekre (lápokra, elhagyott folyómedrekre) a víz folyásával ellentétes térszínen vezették el az árt, ezért az a természetes esés gyorsító hatásának hiánya miatt töltötte fel lassan az adott helyszínt.

 

Ezek a területek szolgáltak szárazabb időben raktárul, vagyis az itt tartalékolt vízzel öntözték a többi területet, esetleg halastavakat tápláltak belőle. A halászat is ennek megfelelően működött, hiszen az ívás ezen lassú vízfolyásokban végbe tudott menni, míg a víz folyómederbe történő visszavezetése során lehetővé vált a kifejlett példányok kifogása.

 

A fokgazdálkodás a török időktől indult hanyatlásnak. Többek között az Észak-Magyarországon bekövetkezett erdőirtások, a déli területek elnéptelenedése és a szántóföldi mezőgazdálkodás szisztematikus erőltetése. Ezt a jog reformkori változása is elősegítette, hiszen létrejött az irtásföld, az addigi ártéri területek lecsapolásából. Ezek viszont nem tartoztak a jobbágyokhoz (övék a telki állomány), így addigi megélhetési forrásaik vesztek el.

 

Az ember évszázados, meggondolatlan és önpusztító tevékenysége vezet tehát oda, hogy a természettel való együttélés helyett, annak kizsákmányolása válik a mindennapok részévé. A víz szélsőséges eloszlásáról nemcsak az éghajlat változása, hanem az itt felsorolt emberi tevékenységek is okolhatóak. Az erdőségek tarvágása, a folyók szabályozása növelik a víz lefolyásának sebességét, ezért esős időben a vonuló ár nagy károkat okoz, majd az eltűnő víz után csak szárazság marad. A szántóföld ilyenkor igényli a legtöbb vizet, amelyet évtizedek óta öntözéssel próbálnak megoldani, olyan ember építette csatornákból, melyeket csökkenő vízszintű folyókból és kutakból táplálnak. A vízgazdálkodásban a hetvenes években indult el egy lassú folyamat, melynek során újra felfedezték a fokgazdálkodást.

 Forrás: Fortepan: Dugonics Mór, Szalay Zoltán, Deutsche Fototech,  Kovács Márton Ernő, Arcanum, Turista Magazin, Múlt-kor, Origo, wikipédia