A szatmári szilva útján

Megnyugvást okoz mindig visszatérnem az ország északkeleti vidékére, a régi időkben szinte minden nyáron meg kellett néznem, minden a helyén van, mert akkor az élet mehet tovább. Ahogy Vásárosnaményt elhagyjuk, már érződik, hogy valami más. Lehet, hogy csak nekem mutat egyfajta  titokzatosságot a vidék, a maga fájdalmával, a zárkózottsággal, azzal az érzéssel, hogy tényleg a végeken vagyunk és mindemellett azzal is, hogy mindez milyen szép.

 

Saját szülőfalumtól mintegy nyolcvan kilométerre kezdődik ez a tájegység, melyet a magyar kultúra és a magyar nyelv egyik pillérének tartok, hasonló érzéseket Erdély vált ki belőlem, ez az érzés pedig az, hogy otthon vagyok.

 

Tákos a mintegy négyszáz fős falucska, a református, népi barokk stílusú templomával és annak zöld pázsitos környezetével maga a varázslat. Mezitlábas Notre Dame-nak hívják a malomkövekre vályogból és vesszőből épített falú (paticsfal) kicsiny imahelyet és a hozzátartozó fa harangtornyot. A 18. században készült épület a maga egyszerűségében az Asztalos Ládor Ferenc által készített fakazettás, tulipános mennyezettel a népi építészet egyik legcsodásabb alkotása. És ez a fajta játéka az egyszerűségnek és a szépségnek kísér minket végig ezen a tájon.

 

Csaroda református temploma már romantikus stílusban készült a Csaronda- patak árterében található dombra. Belsejében korabeli falfestmény-maradványok láthatóak, a tákosi templommal ellentétben harangtornya hozzáépült, nincs külön harangláb.

 

A következő település Tarpa, melynek legfontosabb műemléke a szárazmalom, nem messze a falu központjától. Az épületet a két háború között átépítették, közösségi térként funkcionált, majd raktárként, végül a hetvenes évek végén visszaépítették eredeti formájába. Tarpa leghíresebb szülötte a kuruc brigadéros, Esze Tamás.

 

Geológiai érdekességként említeném meg a közelben található két vulkanikus eredetű „hegyet”, a Tarpait és a Kaszonyit. Ha folytatjuk utunkat Szatmárcseke felé, két helyet érdemes megnézni, az egyik az Öreg-Túr partján, az országút mellett található Petőfi-fáját –ahol a monda szerint az Alföld című verse született-, a másik az országhatáron található Túr-bukógátat.

 

Aztán következik Szatmárcseke, mely kopjafás temetőjéről és –mivel Kölcsey Ferenc a település híres lakója volt- a Himnusz atyjáról szól. A róla szóló tárlaton elhangzó hangfelvételt érdemes meghallgatni, komor hangvitele érzékelteti velünk az évszázadokon keresztül itt élő emberek életének árnyait. Kölcsey Ferenc sírja a kopjafás temetőben található. Itt mesélnék arról a felismerésemről, hogy az itteni ember életének mennyire része a fa és persze a víz. A csónak alakú, emberarcú kopjafák keletkezésére nincsen egyértelmű magyarázat, mindenesetre ezt a tájat körbehálózzák a folyók, így a halászat, a vízi közlekedés a mindennapok része volt mindig is. A vizek között pedig hatalmas erdőségek, illetve az errefelé jellemző fás legelők húzódnak meg. A fa elkíséri az embert a bölcsőtől a sírig. Talán ezért is megható, hogy a fejfákon rövid élettörténetek állnak.

 

Tiszacsécsén a Móricz Zsigmond életéről szóló kiállítást érdemes megnézni, a költő szülőháza pár házzal messzebb volt a kiállítás helyszínénél. Végezetül a látnivalókat a túristvándi alulcsapó vízimalommal zárjuk, mely csodálatos környezetben található, ipari műemlék, kis szerencsével, ha vannak ott szakemberek és beengednek, be is indítják a szerkezetet.

 

 

Így telik el egy nap ebben a másik világban és utunkat remélhetően mind lelkileg, mint szellemileg feltöltődve fejezzük be, átélve a nép zivataros századait. Zárásképpen Móricz Zsigmond unokahúgához írt intelmét osztanám meg a Kedves Olvasóval: