Ismerkedés a „dolce vita”-érzéssel: rövid kalandozás Milánóban és Bergamóban.

Első úti írásomban Észak-Olaszország legnagyobb, Olaszország második legnagyobb városáról írnék, illetve arról, hogy milyen érzéseket ébresztett bennem az ott töltött idő. Előrebocsájtanám, hogy felszabadító volt az ott töltött hétvége, hogy miért is?

Időt kellett adni magamnak, hogy be tudjam fogadni és át tudjam magam adni azoknak a rezgéseknek, amelyeket első perctől kezdve éreztem. Megérkezésünk délutánján ezért szép, narancsos fényárba öltözött mindent a Piazza del Duomon, vagyis Milánói dóm terén, amelynek környezetében található maga dóm, illetve II. Viktor Emánuel, amely a mai nagy vásárterek, plázák elődje, a világmárkák és a gazdagság színtere. Mindez pedig egyáltalán nem csoda, hiszen Olaszország felszabadulását követően a XIX. század második felében az iparilag megerősödött északi régió lett a gazdaság motorja, ezen időben lett II. Viktor Emánul az ország királya.

Egy utazás napját nem is lehetne jobban lezárni a csatorna és környékének megtekintésével és ezt én nagyon is ajánlom. A hangoskodást így estére már kezdtem megszokni, de arra nem voltam felkészülve, hogy az utcákon, bazárokon és kiülős helyeken átjutva elérünk a tökéletes életszeretetig. Ahol véget ért a turistákat jobban csalogató rész, ott kezdődött a javarészt fiatalokkal és szerintem helyiekkel megtelt part, ott zajlott az élet, folytak a beszélgetések, szólt a gitár és lágyan szólt, egy olasz dallam.

Ezek a jó rezgések aztán másnap is folytatódtak, a dómba bejutni valószínűleg mindig hosszú időt vesz igénybe, ellenben amikor belépsz, olyan terek, olyan méretek tárulnak az ember elé, amelyek nehezen felfoghatók. Számomra egyértelművé vált akkor, mennyire arról szólt ez az egész, hogy Viscontiak bizonyítsák a világnak mérhetetlen hatalmukat és gazdagságukat. A méretein túl elképesztő szintű aprólékossággal van kidolgozva minden, még a tető is, ahonnan pazar kilátás. Aztán kicsit belassult az idő, pár utcával arrébb egy templom előtt focizó gyerekeket néztünk a park füvén heverészve.

Aztán következett még egy nap, mely Bergamo felfedezéséről szólt. A Cittá Alta a Felsőváros, vagyis a vár, amelyet legegyszerűbben a felvonóval tudunk megközelíteni. Nehéz innen is bármit kiemelni, hiszen egy egységes városrész, de talán, amit a legkülönlegesebbnek tartanak, az a Palazzo Vechio, vagyis a régi városháza. A várfal körbesétálásának is van egyfajta hangulata.

Valahol itt záródik négy nap története, mely egy más hely, más kultúra és más emberek megismeréséről szólt. Milánó nagy zsivalyát és a kis terek csöndességét Bergamó kicsit szürkébb és várfalak közé szorított történelmi hangulata zárta.