Belső utakon

Egy gyermek sétált egy hegynek felfelé egy keskeny, kisebb sziklákkal tarkított úton. Ahogy balra lepillantott, a szakadék alja egyre messzebb volt, a fák lombkoronája is tíz méteres távolságba került már tőle. A levegő egyre jobban lehűlt és némi pára is megjelent, a gyermek fázott. Egyedül is érezte magát, senkivel nem találkozott már egy jó ideje, pedig még egy ismeretlen felnőttel is olyan jó lett volna, csak azért, hogy elmondja neki, milyen jó, hogy ott van, mert egyedül érezte magát. Bár az lehet egy másik gyerekkel jobb lenne, mert vele őszintébb lehetne, hogy miért van egyedül, meg, hogy elmondja neki, nem tudja, hova tart. Aztán a másik nem oktatóan mondaná meg, hogy de hát már olyan régen úton van, annyi minden történt már vele, lehetne már végre egy kicsit felnőttebb gyermek. Meg egyébként is mit keres itt ilyen magasan egy szál pólóban? Nem tudja, hogy a hegyen hideg van? És akkor ő hirtelen nem tudna mit mondani, vagy talán csak annyit, hogy a sötét völgyből jött és a kaptatón, ahol ritkább az erdő, ott olyan erősen tűzött a nap, hogy a szembejövő csoportból egy fázó másiknak odaadta a pulóverét. Mert ott olyan sokan voltak, hogy azt gondolta, ha később fázik, majd valaki ad neki is egy pulóvert. Ám a hegynek felfelé már nemcsak a fák, a napfény, hanem az emberek is eltűntek.

 

Apró részletekre emlékszik abból az időből, amikor a lélek útjának kapuján belépett. Nagy nehéz vasajtón kellett belépni és nem tudja biztosan, de talán a semmiből érkezett oda. A kilincs még a mosdókagylóknál is magasabban volt, alig érte el, de a bejáratnál egy ősz hajú felnőtt, aki töprengve ráncolta össze homlokát, nem segített volna. Szóval ezt a nagy, nehéz kaput magában kinyitotta és ámult azon, ami ott belül volt. Az út két oldalán nagy zöld rét fogadta, pipacsmezővel, melyeken méhek kergetőztek. A lágy szél finom fánk illatot hozott valahonnan a távolból elé, el is indult abba az irányba. Felnőttek jöttek-mentek az úton, akik kérdezgették hova tart, de ő még csak annyit érzett, hogy éhes, de hogy megtalálta-e a fánkillat forrását, nos arra nem emlékszik. Viszont arra határozottan, amikor egyszer csak több gyerek jelent meg előtte. A fiúk fociztak, karókat vertek le kapunak és a lányok őket nézték. Persze ekkor még nem tudta, hogy a fiúk azok fiúk, a lányok meg lányok, erre kicsit később jött rá, amikor már eleget gyalogolt és eleget látott. Ekkorra már érezte, hogy egyre több felnőtt ismerősként szólítja meg és hogy mintha lennének olyan felnőttek, akik folyamatosan mellette lennének. Nagyon szép szakasz volt ez az úton, a nap mindig sütött, de nem tudott égetni, mert a bárányfelhők megszűrték a fényét. 

 

Az úton néha kereszteződések voltak, néha gödrös volt, de a felnőttek segítettek mindig. Amikor az egyik folyó felett leszakadt a híd, akkor segítettek neki átúszni a folyón, mert ő még nem igazán tudott úszni, igazából csak ösztönösen csapdosott a kezeivel, meg a lábaival és úgy ért át azon a széles folyón. Viszont a vízből kiérve hamar megszáradt, mert annyira jó volt az idő. Egy erdő szélén volt, hallgatta ahogy az áramló levegő megmozgatja a fák leveleit, közben madarak csiripelnek, észre sem vette, hogy egyedül van ott, a sötét erdő szélén. Aztán emlékei szerint esni kezdett, a fák levelei megsárgultak. A felnőttek felhúzott kabátgallérral rohantak céltalanul, a gyerekek nyakig sárosan és hívták őt is pocsolyatáncra. 

 

Sok ősz, meg tél eltelt azóta, az utat kikezdte az eső, meg a jég és most, hogy a hidegben tart a hegy tetejére fel, azon gondolkodik, hogy honnan is tudja, hogy ez a jó út. Eszébe jut az egyik nyáron, amikor épp foltozták az utakat, a felnőttek, akik sokszor vele tartanak, mondták neki, hogy mindig az a jó út, amit a szíve diktál. Bár lehet hibás döntésnek fog tűnni egy ideig, mert lehet azon az úton a gyerekek nem akarnak majd játszani, a felnőttek pedig egyszerűen elüldöznek onnan, mert azt mondják ez magánút, vagy csak elüldöznek maguk mellől azért, mert épp ők fordultak le rossz kereszteződésnél, de magadban bízni kell. Aztán, ha egy sötét völgybe kerül, akkor mindig nézzen a távolba, mert van valahol egy hegycsúcs, ami szimpatikus és ezen túl vár rá az hely, amiért odáig küzdötte magát.

 

Már majdnem kezdte elfelejteni ezeket a szavakat, mert azon gondolkodott egy jó ideje, hogy miért nem jár erre senki. Nemrégiben az volt a furcsa neki, hogy eltűntek a gyerekek, már csak felnőtteket látott és néha fánkillatot érzett. Most így a hegycsúcs előtt már jobban érdekelte, mi van a túloldalt, de végtelenül elfáradt. Leült egy szikára, nem messze a hegy tetejétől és visszanézett, kereste honnan indult. Nem látta sem a hatalmas kaput, sem a pipacsos rétet és a gyerekeket sem. Csak az irány volt meg, hogy napfelkelte felől. És ott a hegy teteje alatt, ebben a szent minutumban esett le neki, hogy akkor ő napnyugta irányába tart, hogy eddig jól csinálta, nem nézte el a kereszteződéseket. Már csak az a kérdés, hogy miért csak arra emlékszik igazán, amikor egyedül sétál az úton és hogy miért nem ült el már régebben elgondolkodni azon, hogy merre vannak a többiek. Mivel tudja merre kell mennie, meg kellene keresni a gyerekeket és az ismerős felnőtteket, de vajon forduljon-e vissza, vagy menjen túl a hegyen? 

 

Aztán rájött, hogy akik eddig is vele tartottak, nemsokára újra megjelennek, csak menjen tovább napnyugta felé. Valami melegség töltötte el, már nem fázott ott fenn a kopár hegytetőn, meglátta a túloldalt, ahogy apró pontok mozognak az úton, a pipacsmezőkön. Nagy lelkesedéssel indult felfedezni az újat a lélek útján, a kiteljesedés felé.