Számvetés

 

Nem szoktam különösebben foglalkozni a születésnapjaimmal, de most úgy érzem, nem árt kicsit visszatekintenem ahhoz, hogy az elkövetkező idők megéléséhez legyen megfelelő alapom. Sok-sok kérdés kavarog a fejemben, hogy ki is vagyok én valójában, mit értem el eddig, jól csinálom-e ezt az egészet, de ezt nem válaszolhatom meg magamnak, önzőségnek tartanám, inkább arra kell fókuszálnom, hogy az engem körbevevő világ, hogyan viszonyul hozzám.

 

Én úgy emlékezem a gyermekkoromra, mint egy mesevilágra, rengeteg kalanddal, a maga kopott, narancssárgás fényében, mint egy régi polaroid-fotó. Egy izgalmas időszakban voltam kicsi, amikor egy bezárt világ kinyílt, a technológiai újítások sorra jelentek meg, a társadalom és az engem körülvevő falusi élet egyszerűen nem tudott mit kezdeni a rá törő szabadsággal.

 

Csodabogár voltam mindig is, annak minden jó és rossz oldalával. Mindig nagy érdeklődés vett körbe, ami néha persze terhes volt, de nem bántam, hanem egyszerűen én is ilyenné váltam. Az ágyhoz kötött időszakaim után valahogy kialakult bennem egy végtelen szabadság utáni vágy. Mindezek mellett kialakult az emberben az alkotásra való hajlam.

 

Szerencsés vagyok a családommal és a barátaimmal. Azt gondolom mindennek az alapja az, hogy mit hozol otthonról és hová alakulsz a barátaiddal együtt. Ezért persze sokat kell dolgozni, sok nehézséget kell megélni, de az évek igazolják, hogy az ember valamit jól csinált. Szükséges hozzá az a fajta érzékenység, hogy érzékeld a másik rezdüléseit és annak megfelelően cselekedj.

 

Aztán persze ott van a végtelen szabadságvágy bennem. Gyerekként láttam gyerekeket szenvedni és ez mély nyomot hagyott bennem, ahogy a bizonyos időközönkénti saját kiszolgáltatottságom. Az ember, ahogy éli az életét –és ez a mostani felnőtt életemre hatványozottan igaz- egyszerűen fel sem fogja, mennyire sok dologgal rendelkezik már csak egyszerűen azzal, ha önállóan képes élni. Rájöttem, hogy nem bírom elviselni az emberi ostobaságot, a játszmázást, a másik életének semmibe vételét, az önzést, a rosszindulatot. Viszont meg kellett tanulnom elfogadni, hogy a morál lehet változott a gyermekkorom óta, én pedig nem voltam képes megváltozni.

 

Megtanultam korán elfogadni, így minden újjal, amivel nem tudok azonosulni, hasonlóan kell cselekednem, még akkor is, ha az új nem fogad el engem. Ezzel semmi gond nincsen, mert ott van a biztos alap, az emberek, akik szeretnek, a saját hozzáállásom az élethez, a világhoz és bár vannak rosszabb időszakok, de ha ezzel nem lennék képes szembesíteni magam, akkor hogy lennék képes fejlődni?

 

Eltelt negyven évem és a legfőbb értékeimet ott valahol belül hordozom. Megélem a napjaimat, az emberi kapcsolataimat, figyelek a világra, alkotok, megállok és elgondolkodok, lefekszem a fűbe nézni a vonuló felhőket, élvezettel kapálom a gazt a krumpli sorai között, feltekerem a kocsiban a hangerőt egy jó számnál, nehezen zárom le a csomagtartót, ha tele van utazótáskákkal, zavarba jövök, ha leszólít egy lengyel lány, de legfőképpen szeretek és szeretnek. Ki, mint vet, úgy arat. És ez egy piszok nehéz munka.